Transzhumán – Gép vagy Ember? – 2. rész

 

Viszont ha a chipek gyártója vagy netán egy egyszerű srác a laptop előtt úgy gondolja, hogy jó móka lenne átvenni az irányítást, akkor máris a robotkatonájává váltam. Pedig lehet, hogy nem is akart bajt keverni.
 
 
Persze lehet pozitívan is használni ezeket, hiszen ki tudják tágítani a képességeinket olyan szintre, amit talán el sem tudunk még képzelni. Legyen az akár a nanorobotok a G.I.Joe-ból, vagy a vírusok a Kaptárból, a lényeg ugyanaz. Egészen addig, amíg Ember maradok, amíg én irányítom a rendszeremet és összhangban vagyok velük – legyenek akár fém vagy bio – megszűnnek a fizikai korlátaim.
 
 
A legfontosabb kérdésnek itt mégis azt gondolom, hogy mennyire vagyunk szeparáltak ezektől a „pótalkatrészektől”? Mennyire tekintjük sajátunknak, mennyire válnak a részünkké? Hiszen amíg nem vagyunk egyek velük, addig nem MI vagyunk. Ha mondjuk, van egy fém beültetés a karomban és nem tekintem a testem részének, akkor addig nem is vagyok benne Én. Olyan, mintha külön beszélnék a karomról, ami gép és külön a többi részemről, ami Magam vagyok. De ez a szeparáltság odáig is vezethet, hogy teljesen elidegenedek ettől a részemtől és közben Ő a saját világában eléri azt az intelligenciát, hogy öntudatára ébred. Persze, nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, hogy nekem támad a saját karom, mint pl. a Gyilkos donor című filmben, de egy szerkezet is élhet, hiszen mindannyian hallottunk már a szellemről a gépben. És ha nem is feltétlenül fémekről beszélünk, ha szeparálódunk saját magunktól vagy akár csak egy testrészünktől, az teljesen érzéketlenné is válhat, sőt akár el is halhat.
 
 
Ha emlékszünk a Vasember című filmre, ott ugyan nem kelt önálló életre, viszont elkezdte mérgezni a testét a fém, pedig a szívét kellett volna helyettesítenie. És könnyen kijelenthetnénk, hogy igen, ez így teljesen rendben volt, az egy nagyon mérgező fém és még fel is kellett találnia egy teljesen új elemet, hogy végül életben maradjon – de mi van, ha egyszerűen csak nem volt kapcsolata azzal a készülékkel? Számtalan példát hallottunk, amikor maga a szervezet sem fogadta be az átültetett szervet, mert nem érezte magáénak, még az ujjunkba került szálka sem marad sokáig, a szervezetünk kiveti.
 
 
És ez vajon meddig fajulhat el? Mikortól válok annyira külön tőle, hogy az intelligenciája akkorára nőjön, hogy öntudatára ébred és már ő maga akar különválni tőlem? Dr Octopus tökéletes példája volt ennek a Pókemberben, ahol nem volt ugyan sérülés vagy egyéb miatt korrekció, egyszerűen csak plusz végtagokat épített be magának. Nem is volt semmi baj addig, amíg jóban volt a karokkal, amíg jó volt a kapcsolatuk, el tudta fogadni és fel tudta vállalni őket. Egészen addig gond nélkül össze tudtak dolgozni, csodákat is tudtak volna művelni. A baj ott kezdődött, amikor Octopus megijedt attól, amit létrehozott, meggondolta magát és vissza akarta csinálni. A csápok viszont már elég intelligensek voltak ahhoz, hogy követeljék a léthez való jogukat. Ha már van egy teremtményünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A hibáinkat kijavíthatjuk, de nem tehetünk úgy, mintha meg sem történt volna.

 

folyt.köv.

Ajánló