Zombik földje

 

 
Amellett, hogy nagyon élveztem a filmet és jókat nevettem a poénokon, meg is ijedtem, hiszen egyre könnyebben tudom valóságként venni, és nem csak hogy igaz lehet a sztori, de itt liheg a nyakunkban. Azt már biztosan elképzelted, hogyan változna meg hirtelen az ismerőseid élete, ha hirtelen meghalnál. És azt elképzelted, hogyan változna meg a Te életed, ha ők hirtelen nem lennének? Ha hirtelen nem lenne kinek örülni, kire haragudni, tulajdonképpen nem lenne kihez szólni. Egyedül maradnál a gondolatokkal a fejedben… Még a TV sem szólna, mert nem lenne, aki leadná. Meddig bírnád? És ha mindez nem lenne elég, még örökös hajszoltság is az életed, hiszen minden pillanatban előbújhat egy zombi a bokorból, aki az életedet akarja. Ebben talán az a legfélelmetesebb, hogy nem úgy akar megölni, ahogy általában szokták a gyilkosok. Ő meg akar enni Téged. Nem dühös rád, nem a pénzed kell neki, nem akar bosszút állni, nincs semmilyen érzelmi háttér. Egyszerűen egy gép, aki folyamatosan enni akar és barátom, Te vagy a táplálék.
 
De ugyanerről szólt a Legenda vagyok, a Kaptár és még sok olyan film, amire csak úgy unottan beülünk popcornt és kólát szorongatva, mert valami izgalomra vágyunk. Talán megmozdít bennünk valamit, és még ha este kicsit zavarodottan vagy nyugtalanul fekszünk is le, másnap ugyanúgy kezdjük a napot, ugyanazokat a rutinokat éljük meg és közben észre se vesszük, hogy zombik lettünk. Valószínűleg nem az lesz az első és legfontosabb gondolatunk, hogy becsöngessünk a szomszédhoz és elcsemegézzünk a fülén, de néha tényleg úgy közlekedünk az utcán, hogy észre se vennénk, ha egy kis zöld emberke jönne szembe világító szemekkel.
 
Tudod, mitől félsz, amikor egyedül vagy? Talán pont attól, hogy egyedül vagy és egyedül is maradsz. A mai civilizált társadalmunkban minden cselekedetünkkel a szeparációra törekszünk. Egyedül élünk a lakásunkban, nem ismerjük a szomszédunkat, nem beszélgettünk még vele egy igazán jóízűt. Felületes kapcsolatokat alakítunk ki, nem engedjük bele magunkat a mélyebb, igazán őszinte érzéseinkbe. Ellavírozunk azon, hogy mi volt a munkahelyen, már megint esik vagy éppen nem, vagy mi történt a tegnapi sorozatban.
 
Szeparálódásunk abból fakad, hogy nem merünk önmagunk lenni a másik előtt, mert valamit rejtegetünk, bújtatunk, amiről azt hisszük, nem értenék meg. A human being alapvető szívdobogása a megérteni és megértve lenni. Pedig ehhez is kell a másik ember. Ha a tökéletes szeparálódás lenne a célunk, miért élünk városban emberek között, miért veszünk kutyát, macskát, halat, akihez aztán beszélünk? Miért nézünk TV-t, ami ugyancsak emberekről szól? Ha teljesen egyedül lennénk a világban, és még Wilson sem lenne velünk, vajon meddig tartanánk ki?
 
Talán elég lenne csak azt a néhány szabályt betartanunk. Nem is annyira nehéz, hiszen most is szabályok közt élünk, csak ezeket már megszoktuk és teljesen rendben vannak. Reggel kelj fel, menj munkába, moss fogat, este nézz tv-t, fogadj szót! Ismerős, ugye? És ha változtatunk? Mondjuk, mindig csak egyet. Először kezdhetnénk a fizikalitással vagy csak lehetünk éberek. Nem is hangzik rosszul 1. szabálynak: Mindig légy éber! Persze, nem kell átesni a ló másik oldalára, hiszen aki paranoiás, mindent szögnek néz. Azért a 2. szabály lehetne akár a rugalmasság is: Mindig légy interaktív! Ki tudja, mikor menti meg pont az a valaki az életed. Ha pedig mindenképp nyugatnak akarsz menni, de előtted áll egy nagy halom zombi, legalább kerüld ki őket. Vagy választhatsz másik célt is, ami érdemesebb. Mondjuk az életet. Valahol mélyen ott gyökerezik bennünk a vágy a többi emberre és a fordulat is mindig akkor jön, amikor találkozunk valakivel.
 
Mi kell ahhoz, hogy az emberek elgondolkozzanak az életükön és az őket körülvevő világon? Lehet, hogy először csak egy vezérhangya indulna útnak a fejünkben, de addig-addig fúrná magát, amíg hatalmas gondolatbogárrá nőne és végül egy kérdéssé válna. Innen már csak a választ kell megtalálnunk. Ha megvan a kérdés, akkor már könnyebb. Rálépünk a sárga útra és megyünk rajta, mint Dorothy, amíg el nem jutunk Ózhoz, aki végül azt a választ adja, amit már amúgy is tudtunk, csak nem mertünk kimondani.
 
Te hogy éled a hétköznapjaidat Zombieland-ben?

 

Ajánló