Sejtjeim és Én

Talán egy kicsit furán vagy idegenül hangzik ez így most, de ha kicsit elrugaszkodunk a valóságtól – attól, amit tanítottak az iskolában – akkor ez az egész könnyen elképzelhető és nekem valahol itt kezdődik a transzhumanizmus is. Ha a sejtjeimmel tudok kommunikálni és nem tekintem magam szeparáltnak tőlük, akkor az már majdnem olyan, mintha kis nanorobotok lennének beültetve.

Nekem ide tartozik az is, hogy segítem a sejtjeimet azzal, hogy figyelek rájuk, hálás vagyok nekik, amiért működnek és hogy önállóan teszik a dolguk nap mint nap. Valójában senki nem mondja a tüdőnek, hogy vegyen levegőt időnként – megy magától. És ha egy valódi élő rendszerként tekintek rájuk, az is más szintű tiszteletet hoz. Valamelyik nap olvastam egy cikket a sejtek anyagcseréjéről és abban úgy írnak róluk, mint egy önálló, élő system, ami megszületik, él, teszi a dolgát, végül meghal. Mennyiben más úgy gondolni rájuk, hogy szinte ugyanolyanok, mint az emberek kicsiben. Vannak, akik építenek, akik takarítanak, vannak, akik irányítanak, felügyelik a rendet, őrzik a kapukat, még öngyilkos sejtjeink is vannak. Egy egész kis világ működik odabenn. Teljesen jól szervezett, figyel a környezetére és ha valahol sérülés van, rögtön csapatokat szervez és ahogy a legjobban tudja, helyreállítja.
Igen interaktívak a sejtek, ezért könnyű őket befolyásolni – jó és rossz értelemben egyaránt. A sejtjeim kapcsolatban állnak a gondolataimmal és reagálnak rájuk. Ha úgy gondolok magamra vagy akár csak egy testrészemre, hogy nem szeretem, leselejtezem, megtagadom, akkor az a részem teljesen érzéketlenné válhat, akár el is halhat. Ha viszont úgy gondolok rájuk/magamra, hogy minden nap egyre erősebbek vagy jobbak leszünk, akkor talán nincsenek is határok.

És ha belegondolunk abba, hogy mi van, ha nem is úgy van, ahogy tanították nekünk? Ha tőlem függ?

- Eszter -

Ajánló